Vendégbabák csoport

AZ ÉN TÖRTÉNETEM

Többször vesztettünk el párommal kisbabát: korai magzati korban és 18 hetesen. A legellentmondóbb érzéseken mentem át: vigasztalhatatlanság, téboly, bánat, öröm, hogy „ennyivel megúsztam”, hála, düh, lelkiismeret-furdalás, mondván „még azt is megtehettem volna”. Hamar rájöttem, hogy nem is a magzati veszteség, inkább a hozzá kapcsolódó téves gondolatok keserítettek el: „nem voltam rá képes”, „csak velem történhet meg”, „csak nekem nem sikerül” stb.

Maga a környezet is nehezen reagál a magzati veszteségre. Elbagatellizál („Oh, ez után simán összejön hamarosan”), tanácsokat ad („És voltál már X, Y és Z szuper orvosoknál?” – „Nem, dehogy, én hentesekhez jártam.”), diagnosztizál („Biztos nagyon akarod.”, „Sokat stresszelsz.”). Vetélés másnapján máris jött a kérdés: „És nem akartok örökbe fogadni?” – „Dehogynem, a kisbabám elvesztésének másnapján, a mély gyászban ez az első gondolatom”. Ugyanígy az inszemináció és a lombik: mintha ezek pikk-pakk döntések lennének („Nem jött össze természetes úton a baba, hát akkor hopp egy lombik, már van is gyerek”.) A kedvenceim mégis a csoda történetek voltak, ami mindenkinek van a tarsolyában („48 éves ismerősöm hosszas próbálkozás után egyszercsak teherbe esett.”) Szuper.

„Nem normális dolog és pokoli veszteség, hogy a szülő temesse el a gyerekét” – hangzik az örökérvényű igazság. Mintha a magzati veszteségre ez a mondás nem lenne érvényes. „Majd lesz.” „Nem kell úgy akarni.” Stb… Mintha a magzat valami fogyóeszköz lenne. Most nem jött össze. Majd jön. Legközelebb.

Sokan ezért (is) szigetelődnek el a családtól, barátoktól: nem akarnak, nem tudnak a történtekről beszélni, nem akarják terhelni a körülöttük lévőket vagy lássuk be: megterhelő számukra a környezet reakciója. A gyász pedig – tapasztalatom szerint – nem múlik el magától.

Ezért invitállak 10 alkalmas gyászfeldolgozó művészetterápiás csoportomba.